50 év elég sok idő ahhoz, hogy az ember lánya összegyűjtsön jó néhány emlékezetes élményt. Ma az interneten szembejött velem egy hír. 26 évvel ezelőtt, 1992. február 4. katonai puccskísérlet, Caracas/Venezuela és emlékképek kerültek elő.

Venezuela tízszer nagyobb, mint Magyarország és Dubai lehetne, ha a világ egyik legnagyobb kőolajtartalékán ülve jó döntések születnének. 1960 és 70 között élte virágkorát az ország. 1974-79 Carlos Andres Perez elnöksége idején gazdasági növekedés, majd hanyatlás, nehézségek. 1988-ban Perezt a múlt szép reményében újra elnökké választják, de politikai állásfoglalása már nem a régi és 1989-től Caracasban zavargások, fosztogatások és tüntetések jelzik az elégedetlenséget.

1992. február 4. Caracas. - Gazdasági és szociális válság, mikor 1992-ben fellép Chavez, későbbi elnök és  puccskísérletet tesz 5 katonai vezetővel és a hadsereggel. A kísérlet nem sikerül, megadják magukat, Chavezt letartóztatják és 2 év börtönre ítélik. Még ugyanennek az évnek a novemberén újra megpróbálja a hadsereg megdönteni Perez kormányát, Chavez a börtönből irányítja az eseményeket és a támadást az elnöki rezidencia ellen.

Számomra ekkor vált személyes élménnyé.

1992 februárjában még nem voltam Caracasban, de november 27-én már igen.

Süt a nap! Imádtam, hogy állandóan meleg van. Mindig süt a nap, sosincs hideg és nem zavart egyáltalán, hogy karácsonykor nincsen hó és szánkó. Ha esett az eső, akkor belehúzott, kiadta dühét és távozott, fél óra múlva már nyoma sem volt. Amikor a gép megérkezett Caracasba és kiléptünk a repülőtér ajtaján, soha nem érzett nehezékként ült rám a trópusi levegő. Szokatlan volt, mégis azt éreztem, de jó! A kislányom ekkor 2 éves volt, a fiam pedig már a pocakomban. Épp a repülőgépen mozdult meg először.

1992. november 27-én reggel csend van, nincs mozgás, nem él az egyébként zajos metropolisz. Mi történt? Nem értettük miért nem jönnek-mennek dolgozni az emberek, hova lett az élet? Nyomozás, ki kell deríteni mi a helyzet. Hamarosan megtudtuk, hogy zavargások vannak, mindenki otthon maradt, jobb ha nem mozdul. Nem mozdultunk mi sem és izgatottan vártuk, hogy most mi lesz? Mi vár ránk? Itthon nem igazán szoktunk hozzá ilyen helyzetekhez. A legnagyobb balhé, amit korábban megtapasztaltunk még itthon, a taxis blokád, ami kismiska volt ahhoz képest, ami ezen a napon Venezuelában történt.

Tehát, 1992. november 27. Caracas. Bekapcsoltuk a tévét, minden a szokatlan „napfelkeltéről” szólt. A tévé folyamatosan megy, nézzük, mint valami filmet, hogy mi történik kint a városban. A lakás falain belül úgy érzed, mintha semmi nem lenne, olyan, mint egy hétvége, amikor nem kell dolgozni. A néma csenden kívül nem érzékelsz semmit, de a tévében látod, hogy körülötted igencsak zajlik az élet. Jönnek a katonák, mennek a tankok, lőnek, vadászgépek húznak el a fejünk felett. Közben ébred a gyerek, játszik, nem érzékel semmit az egészből, de tulajdonképpen mi sem, éljük a mindennapok óráit, mint máskor és a tévéből informálódunk.

Beszélgetünk, nézzük a tévét, egyszer csak irgalmatlan hangrobbanás és én ösztönösen azonnal a  földre guggolok, nyakam behúzom, a gyerek az apjával az ágyon fekszenek. Mi az úristen volt ez? állok fel lepetten. Pár perccel később megint szokatlan hangot hallok, kinézek az ablakon, vadászgép repül felénk és a fejünk felé érve újra az a borzasztó hang, mintha épp abban a pillanatban hangsebességre váltana és robban.

Megszokjuk, telik a nap, főzöm az ebédet. Paprikás krumplit készítek. Kevergetem, hogy ne égjen le, közben kinézek az ablakon és látom, hogy egy repülőgép köröz az elnöki rezidencia közelében. Körbe, körbe repüli, mindig ráfordul orrával lefelé, célba veszi. Mit csinál? Miért köröz ennyit? Keverem a krumplit, szememmel nézem a gépet, mintha várnám derüljön már ki mit akar. Jópárszor célba vette a rezidenciát és aztán kilőtte rakétáit. Basztikuli! Mi a franc? Egyenes adásban néztem az ablakból, miközben a paprikás krumplit kavarom, hogy szétlövik az elnöki rezidenciát. 

A puccs még aznap sikertelenül zárult. Az emberek (általánosítok, de természetesen nem minden ember) az ilyen helyzeteket kihasználva jogot formálnak a fosztogatásra és azonnal megtámadják az üzleteket, visznek mindent, amit lehet, tulajdonképpen büntetlenül.

Másnap, mintha mi sem történt volna, reggel újra él a város, dolgozni indul. Megyünk a magyar oviba a gyerekkel. Az óvónénikkel talán váltunk pár szót a tegnapról, de igazán nem ül a témán senki.

Régen volt. Így él az élmény emlékeimben. Azóta mindig mikor híreket hallok a nagyvilágból, az jut eszembe, mennyire más átélni egy eseményt, mint hallani róla. A médián keresztül sokkal tragikusabb, mint átélni. Ezzel nem a helyzet súlyosságát szeretném lebecsülni, hanem inkább valahogy alkalmazkodik az ember, amikor nincs más választása, hiszen számomra abszurd, hogy miközben a legnagyobb nyugalomban főzöm a család ebédjét, az ablakon kitekintve azt nézem, hogy lövik szét az elnök rezidenciáját. Micsoda kontraszt!

Az élmény megtanította megérteni azt is, hogy amit kívülről látunk, az nem ugyanaz belülről és ami bennem zajlik, azt a külvilág nem úgy éli meg, mint én. Amit nem értünk hajlamosak vagyunk a saját eddigi élményeink alapján megítélni és a magyarázatot gondolataink igazságaként definiálni, pedig azok csak gondolatok és nem az igazság. Amikor ítélkezünk az vajon az igazság, vagy csak a gondolataink csapdájában vagyunk és úgy alkotunk véleményt valamiről, másokról, mások tetteiről?

A Venezuelában töltött majd két évem alatt nem ez volt az egyetlen felejthetetlen élmény. 1993 márciusában Caracasban megszületett a fiam nem mindennapi körülmények között; rendőri akciót látni, ahogy lekapcsolnak egy száguldó autót és kirángatják belőle az embert; Isla Margaritán trópusi tornádó és még több furcsa élmény, nehézség, tanítás, melyek az életem formálták, erősítették a nőt, mintha tudták volna, hogy erre az erőre még szükségem lesz. És ez még csak a kezdet, hisz huszonéves vagyok ekkor. Mindezek ellenére nagyon szerettem ezt az országot, az embereket, a mentalitást, a klímát, az esőerdőket, a tengert és sajnálom, hogy lejtőn van az ország, kár érte.